A Michel Hazanavicius által írt és rendezett film idén három Golden Globe-díj nyertese és az Oscar-díjra jelölt kilenc film egyik nagy esélyese lett. A némafilmeknek pedig csak a teljesség igénye kedvéért készítettem előre egy kategóriát, most azonban egy gyönyörű alkotás foglalhatja el a helyét benne. Az Utódokat leszámítva, talán minden filmet maga mögé utalt alanyunk a Golden Globe díjkiosztón, de mielőtt végleg felcsigáználak bennetek, hagy emlékeztethessek mindenkit, egy fekete-fehér némafilmről beszélünk, amiben csupán csak néhol segít a párbeszédek megértésében egy-egy mondat írásban is. Minden más pedig a színészi játék függvénye volt. Erre azonban nem lehet panasz.
George Valentin (Jean Dujardin) a ’20-as évek legsikeresebb némafilm sztárja Hollywoodban, ideje azonban úgy tűnik leáldozóban van, mikor rendezője, Al Zimmer (John Goodman) kijelenti, a nézőknek újdonságra, hangosfilmekre van szükségük.
George kezdetben csak nevet mindezen, később azonban rá kell döbbennie, nem neki van igaza. Egyik utolsó filmje forgatása közben beleszeret a nemrégiben felfedezett Peppy Miller-be (Bérénice Bejo), aki vele ellentétben nyitott az új lehetőségre, és hamarosan maga mögé utasítja addigi példaképét és maga is sztár lesz, immár egy egészen új filmvilágban. George nem tudja feldolgozni munkanélküliségét és, hogy pénz hiányában el kell árvereznie értékeit. Lassan egyedül marad és tragikus sorsán búsulva magába fordul.
Dráma és vígjáték ez egyben, legalább annyira mint egy megható romantikus történet két emberről, akik bár összetartoznak, útjaik mégis keresztezik a másikét. Az első percekben nehezemre esett megszokni az idegen műfajt, nem sokáig tartott azonban, és a film egy fantasztikusan élvezhető alkotássá vált. Csodálatos látni valamit, ami emléket állít a régi idők nagyjainak, mindezt túlzások és közhelyek nélkül. Eredeti és magával ragadó!
J 