Where Eagles Dare – Kémek a sasfészekben (1968)

Ha egy szűkebb terjedelmű listán nem is, de egy jó ízléssel összeválogatotton biztosan ott a helye ennek a kicsit nagyzoló, de okkal büszke filmnek. ’68-ban tátva maradhatott az emberek szája amikor a jeges felvonón álló viaskodókat látták. Valójában nekem is, nem kell tériszonyban szenvedőnek lenni némi ámulásért. A színészi teljesítményeket figyelve Richard Burton-t merem kiemelni, ő atyai gonddal vezette nemcsak Clintet, de tudatossá tette a többi színészi alakítást is. Vizsgáljuk meg a cselekmény felépítését, mert ha nem is teszünk óriási felfedezéseket, örömmel nyugtázhatjuk: igen, megint nem egy közhelyektől unalmas, csak egy kicsit sem mély, de az akciófilmek céljának remekül megfelelő darabot láttunk. Néhány karaktertulajdonság még kiforrni is kapott lehetőséget, gondolok itt Smith és Schaffer néma viaskodására, amit jobban leírnak a képmutatás, vagy a bizonyítani akarás szavak. Nekem bizonyítottak, remek élményt nyújtottak úgy, hogy megkíméltek a kompromisszumkötés lehangoló érzésétől.

Psycho (1960)

Alfred Hitchcock (1899. – 1980.) angol filmrendező, forgatókönyvíró és producer, a thriller mint filmes műfaj máig legnagyobb alakja, zseniális alkotó és a filmes technológia folyamatos fejlesztője volt. 1922-től 1929-ig némafilmeket rendezett, a technikai fejlődésnek köszönhetően 1929-ben mutatta be első hangosfilmjét a Zsarolás címmel. A magát is tehetségesnek valló rendező évente megközelítőleg egy filmet mutatott be, melyek művészi kivitelezésén folyamatos fejlődések figyelhetőek meg. Képességei csúcsán a közönség máig nagy kedvenceit: a Hátsó ablak (1954), a Fogjunk tolvajt! (1955), az Az ember, aki túl sokat tudott (1956), a Szédülés, az Észak-Északnyugat (1959) c. filmeket és a világ mai napig leghíresebb thrillerét, a Psycho-t mutatta be.

Marion Crane (Janet Leigh) és előző házassága után még tartásdíjat fizető szeretője, Sam Loomis (John Gavin) csak hotelszobákban találkozhatnak. Marion titkárnőként dolgozik egy irodában, azonban egy egyszerű hétköznapon szokatlan feladatot bíz rá főnöke és annak üzlettársa: negyvenezer dollárt kell a bankba vinnie. A magát amúgy is betegnek valló nő autóba száll a nagy köteg pénzzel, de nem a bankhoz, hanem egyenesen hazafelé veszi az irányt. Azonnal összepakolja legfontosabb, egy bőröndben elférő dolgait, és már szalad is vissza az autóba, hogy az elutazott Sam után menjen, ugyanis a pénz az együttlétük zálogaként bátorítja a lopásra. Az első éjszakát félreállva tölti az autóban. Reggel egy kíváncsi rendőr ébreszti fel, aki szokatlannak tartja, hogy Marion ilyen kényelmetlen és veszélyes módját választotta a pihenésnek. A nő riadtan mentegetőzik, igyekszik elhajtani és még jobban sietni. Az első adandó alkalommal új autót vásárol, ahol kapkodásával ezúttal az eladó figyelmét vonja magára. Végül sikeresen továbbáll, de a rossz időjárás letéríti a főútról és eltéved. Éjszakára egy magányos motelben kér szállást, egy fiatal férfi, Norman Bates (Anthony Perkins) adja ki neki az 1-es szobát.

Műfajonként akadjon csak egy ilyen remekmű, akkor már kijelenthetjük, hogy a filmművészet örök tiszteletet érdemel. Az a fajta technikai előrelátás, szinte jóstehetség amivel Hitchcock rendelkezett, csak nagyon kevés alkotóban van/volt meg. Vannak olyan autóversenyek, ahol csak és kizárólag egy bizonyos évjáratig (például a hetvenes évek végéig) elért technikai fejlettségű gépekkel lehet indulni. Itt a nézők elfelejtik, hogy valójában már mennyivel fejlettebb járműveket is nézhetnének, és élvezik a nosztalgiát, az ismét izgalmassá váló, valójában idejétmúlt teljesítményt. A Psycho még ennél is nagyobb élményt nyújt. Nem kell megalkudnunk a múlt ránk kényszerített hiányosságaival. A filmélmény teljes és hibátlan, mi több: máig páratlanul zseniális, mind a cselekményt, mind annak bemutatását és az ahhoz alkalmazott leleményességet tekintve. Messze előrelátóbb ember áll mögötte, mint amilyenek ma állhatnának, vagy mint mások akik a hatvanas években alkotni próbáltak. Hitchcock itt felejthetetlent alkotott, még a többi művéhez képest is.

The Bridge on the River Kwai – Híd a Kwai folyón (1957)

1958-ban hét Oscar-, három Golden-Globe- és négy BAFTA-díjjal jutalmazták David Lean rendező munkáját. Michael Wilson és Carl Foreman forgatókönyvírók Pierre Boulle 1952-ben megírt azonos c. regénye alapján dolgoztak. A szerző az ezt követő több sikertelen írása után 1963-ban, az A majmok bolygója c. regénye megírásával vált újra népszerűvé. A Nicholson ezredest alakító Sir Alec Guinness-t (1914. április 2. – 2000. augusztus 5.), ha első ránézésre nem is, de mindenki ismeri. Az Oscar-díjas angol színész a brit színjátszás kiemelkedő alakja, és ő formálta meg Obi-Wan Kenobi karakterét a Star Wars-ban. A Shears-t játszó William Holden amerikai színész többek között az Alkony sugárút (1950) Joe Gillis-e.

Öniróniával tálalt háborúellenes üzenet ez a film. A dallamosság és a kalandos cselekmény csak a körítése a mondanivalónak. De ízléses, minden tekintetben. Kedves a zene és azonnal szerethetőek a karakterek. Saito ezredessel az élen. A negatív karakterrel. Kicsit a Sógun Toranaga-samájára emlékeztetett ez a nézőpont alkotta személyiség. Ismételt betekintés volt a japán mentalitásba: kívülről a kiegyensúlyozottság és derűs tudatosság maszkja, belülről a kérdések és bizonytalanságok viharának tombolása. És a film ezt csak diszkréten, egy-egy jelenettel világította meg. Ellenben a történet egyetlen szála sem vonzott kiemelten, egyik sem vezetett lázas izgalomba. De azok találkozása, a katarzis és végkifejlet valami csodálatos. Itt a leghangosabb annak a bizonyos öniróniának a nevetése. A zene, a személyek sorsa és az elveszettekre fordított feltűnően kevés figyelem, az érzelgősség hiánya: éppen ezek váltanak ki szentimentalizmust a nézőből. Indokoltat, megérdemeltet, mert remek alkotásról van szó.

Angels & Demons – Angyalok és démonok (2009)

A Mensa nevű társaság a magas intelligenciájú emberek szervezete. Dan Brown amerikai regényíró és művészettörténész is tag, de elsősorban a kortárs irodalom egyik legsikeresebb bestseller szerzője. Pályáját a Digitális erőd (1998) c. regényével kezdte, két évre rá megjelentette az Angyalok és Démonok c. művét. A valódi, mindent elsöprő áttörést az A da Vinci-kód (2003) regény hozta, amelynek sikere a Harry Potter sorozatéval vetekedett. A 2006-os filmváltozatot Ron Howard rendezte Tom Hanks főszereplésével, három évre rá az Angyalok és démonokkal ezek a választások megismétlődtek, kiegészülve többek között Ewan McGregor mellékszerepével.

Egy hatásvadász film is lehet meglepően jó. Mert mindkét tekintetben az, Dan Brown szereti elgondolkoztatni az embert, meglepni és gyanakvásra késztetni. Ugyan sok a történetben a fikció és a ferdítő spekuláció, de a szerző is hangoztatja, művei nem leleplező, csak szórakoztató célzatú írások. Tom Hanks ezúttal is remek volt, a film végig élvezetes és izgalmas, rejtélyes és jó értelemben véve sötét. A rengeteg statiszta is mutatta, a költségvetés messze elegendő volt, ez látszott a színészgárdán és a képi világ minőségén is. És valódi, elsőosztályú thriller. Vezet, félrevezet, mégis rámutat, de aztán igazán meglep. Igényes, jól kidolgozott és szórakoztató.

Oldeuboi – Oldboy (2003)

A 2004-es cannes-i filmfesztiválon először nyerte el a zsűri nagydíját dél-koreai alkotás. Chan-wook Park rendezése az akkori zsűri elnöki székében ülő Quentin Tarantino (Ponyvaregény [1994], Kill Bill 1-2. [2003-2004], Sin City [2005], Becstelen brigantyk [2009]) tiszteletét és jelölését is kiérdemelte. A film egy japán mangát vett alapul és épített be a rendező bosszú-trilógiájának nevezhető középső darabjának, az A bosszú ura (2002) és az A bosszú asszonya (2005) c. filmek közé. A főszerepekben játszó Min-sik Choi és Ji-tae Yu a koreai közönség nagy kedvencei, jellemzően a kortárs nézők ízléséhez igazodott drámák, thrillerek és horrorfilmek főszereplői.

Dae-su Oh átlagos családapa: néha iszik, de azért tartja magát. Egy éjjel, amelyiken egy barátja segít hazamennie, néhány percig egyedül marad. Aztán elrabolják és egy motelszobára emlékeztető helyen találja magát. Ócska tapéta, ágy és mosdó. És tévé. Dae-su Oh őrjöng, könyörög, sír, de a fogva tartói nem hajlandóak felvilágosítani ottléte miértjéről. Hónapok telnek el, ételt kap, nem bántja senki, de egyedül van és semmit sem ért. Egyetlen kapcsolata a külvilággal a tévéje. De a tudatlanság őrjítő. Minden este gázzal altatják el, kitakarítanak utána, időnként levágják a haját. Ő napközben vájni kezdi a falat, évek múltán az ujjai kiérnek a szabadra. De tizenöt év telt el, mindvégig ugyanabban a nyomorúságos értetlenségben. Gyűlölet és kíváncsiság tartotta csupán a lelket benne, amik edzésre és kitartásra biztattak. Végül a szabadban tér magához, hirtelen, ahogyan a fogságba is került. Dae-su Oh elindul, hogy választ kapjon kérdéseire és megbosszulja a halálnál is rosszabb büntetését.

Egyik sokktól vezettek az események a másikig, egyre fájdalmasabbakig. Felkészültem egy pozitív hős indokolt bosszújára, de a realista emberábrázolás, az elfogulatlan megközelítés nem engedte, hogy a szokott módon azonosuljak a hőssel. Mert nem egy jó karakter küzdött a nemes céljáért, hanem egy bűnös ember az önző megelégedéséért. De nemcsak a jót lehet sajnálni. Dae-su Oh csak egy ember, aki embertelen sorsra jutott és egy állathoz sem méltó büntetésben részesült. Megtörték: ő ebből erőt merített, aztán ismét megtörték, de ő ismét felállt. Aztán a szerettén keresztül támadták: megtörték és ő már nem volt képes felállni. Egy film amelyben az elbukás szervesebb része a cselekménynek, mint a mesehősök közhelyes felemelkedése.

Az ilyen világlátásra való képességet tanítani kéne. A rendezők és a közönség egyik legnagyobb hibája, ami hátráltatja a kulturális fejlődést, az az elfogultság. Egy ilyen alkotás, mint az Oldboy alaposan felképeli a naiv nézőt. Mint a rémálmok: az ágyban ahol biztonságban éreznénk magunkat, pokoli lelki kínzásokat is átélhetünk. Egy film, amitől ismét elvárnánk, hogy elégítse ki lelki szegénységünk kompromisszumkészségét, inkább felforgatja a gyomrunkat, eléri, hogy elszégyelljük magunkat, hogy gondolkozzunk és újraértékeljünk.

A jelenetek látványosak, önmagukban művészi igényű kisfilmek. A képi világtól messze elütő zene hátborzongatóan gyönyörű. A színészi átélés nyugati szemmel nézve inkább rémisztő. A film nem beteges, csak realista és előítéletektől mentes. Elképesztő.