The Green Mile – Halálsoron (1999)

Frank Darabont magyar származású, három Golden Globe -és egy Oscar-díjra jelölt amerikai filmrendező, filmproducer, forgatókönyvíró. Franciaországban született, még gyerek volt amikor Los Angelesben telepedtek le. A Halálsoron és leghíresebb filmje, az A remény rabjai (1999) is Stephen King könyvadaptációk. Tom Hanks kétszeres Oscar-díjas, jelenleg az egyik legkeresettebb amerikai színész, producer, rendező, író. Legismertebb munkái a Forrest Gump (1994) és a Ryan közlegény megmentése (1998) c. filmek.

A halálsor és a zöld út a Cold Mountain louisianai fegyház E blokkjának folyosója. A halálraítéltek a két oldalán húzódó magáncellákban töltik utolsó heteiket. Paul Edgecomb (Tom Hanks) 1935 nyarára emlékszik vissza, amikor még itt volt fegyőr. Új elítéltet szállítanak a fegyházba, John Coffey-t (Michael Clarke Duncan), akit két kislány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért vádolnak. A férfi hatalmas, minden fegyőr és rab eltörpül mellette, mégis úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Paul a cellájába vezeti és miután elmagyarázza, hogy a folyosón este sincs túl sötét, magára hagyja a rabot. Coffey-t már az új fegyőr, Percy Wetmore (Doug Hutchison) vezette a blokkba, egy fiatal és szadista férfi, aki élvezi ha szenvedni látja az elítélteket. Paulnak problémái vannak: húgyhólyaggyulladás kínozza, Percy mindenütt lábatlankodik és a kapcsolataival fenyegetőzik, főnöke és barátja feleségének agydaganata van, neki pedig egyre nehezebb mentális feladat embereket a halálba kísérnie. A hétköznapok egyhangúságából egy csoda zökkenti ki: Coffey magához kéri, hirtelen a rácshoz rántja és megragadja legérzékenyebb tagját, majd természetfeletti erőt felszabadítva meggyógyítja őt. Az elítélt képes kézrátétellel gyógyítani, megszabadítani másokat a szenvedéseiktől.

Megosztó kérdés a halálraítélésé. Vallási és etikai okok miatt már csak kevés helyen engedélyezett, azonban személyes támogatói mindig akadnak. Az ilyen történetek gyakori témája egy ártatlan ember erre a sorsra jutása, ez komoly érzelmeket válthat ki a nézőkből. Stephen King sikereit két képességének tulajdonítom: egyszerű és eredeti cselekményt ír, valamint eredeti, maradandó karaktereket alkot. De az ő tehetsége az írásban mutatkozik meg, ahhoz pedig, hogy művei filmen is hasonló értékesek legyenek, még (legalább) egy tehetségre van szükség. Kevés akad, ennek tudható be, hogy csak két filmjének volt valódi sikere. Micsoda szerencse: azoknak viszont indokolt. Az A remény rabjai c. film évek óta az IMDb toplistájának első helyezettje. A Halálsoron mivel marad el? Egyrészt a fantasztikum kisebb közönséget talált, és a karakterei iránt sem alakult ki olyan vérrokoni szeretet, mint a hivatalos lista legjobbjáéival. Az embereknek a közhelyekkel való kapcsolata amolyan: se velük, se nélkülük. Unalmasak a-jó-a-rossz-ellen, a-csúnya-a-szép-ellen mesék, de a legnagyobb sikereket ezek érték el. A Halálsoron is egy ilyen közhelyre épült, de ehhez még jött Stephen édes-savanyú ízesítése, ami már elegendő volt ekkora sikerhez. King nem arra törekszik, hogy olyat hozzon létre, amiben minden jó benne van, hanem olyat, amiben semmi kivetnivaló vagy felesleges sincs.

Dream House – Álmok otthona (2011)

Daniel Craig neve akkor kapott először igazán nagy visszhangot, amikor 2005-ben bejelentették, ő lép az imádott Pierce Brosnant helyére az új 007-es film főszerepében, a Casino Royale-ban. Ugyan a kezdetekkor még tiltakozásokat is szerveztek a választást helytelenítő rajongók, a bulvárlapok pedig egy gúnynévvel is (James Blatt) megillették Daniel-t, a premier után a kritikusok nem várt elégedettséggel dicsérték a színészt teljesítményéért. Sikerességét további nagy-költségvetésű filmek követték (A Quantum csendje, Cowboyok és űrlények, A tetovált lány), és idén mutatják be az új James Bond filmjét, az Égszakadást is.

Will Atenton (Daniel Craig) feleségével, Libby-vel (Rachel Weisz) és két lányukkal új házba költöznek, hátrahagyva az újságírói hivatást és a régi környéket. Will egy regény megírásán fáradozik, maradék idejét pedig a családjával és a kicsit lepukkant ház felújításával tölti. Új életüket azonban nem várt problémák nehezítik, a szomszédok furcsán távolságtartóak, a lányok, majd a szülők is leskelődő alakokat fedeznek fel éjszaka, egy alkalommal pedig egy fiatalokból álló bandát is találnak a pincében, akik rejtélyes szertartásokat végeznek. Will kideríti, hogy az előttük ott élő családot brutálisan meggyilkolta a családapa, aki most intézetben van, mivel azonban senki, még a rendőrség sem hajlandó megosztani velük a teljes igazságot, úgy dönt, hogy maga deríti fel a múltat, és bizonyítja be, hogy családja boldogságát és jövőjét semmi sem árnyékolhatja be.

Rég láttam már ilyen ötletes thrillert. Persze nem gondolkoztam rajta napokig, és nem is tartott a hatása alatt a megnézése után fél óránál tovább, de sikerült meglepnie és végig feszültségben tartania, várva a végkifejletet, amikor pedig befejeztem, kellemes elégedettséggel álltam fel a székből. Ajánlom megtekintésre, mert nem vállalta túl magát, a célját viszont maradéktalanul elérte. Érdemes még megnézni kicsit tüzetesebben a poszterét, én nagyon ízlésesnek és kreatívnak találom.

El laberinto del fauno – A faun labirintusa (2006)

Az elsőként a 2006-os cannes-i fesztiválon bemutatott, Guillermo del Toro (Guadalajara, Jalisco, 1964. október 9.) mexikói filmrendező, producer és forgatókönyvíró rendezésében és írásában megjelent mű, mely három Oscar -és számos egyéb díjat nyert bemutatása után, számtalan pozitív kritikát kapott az évek során.  Spanyolországban és Mexikóban 2006 októberében került a mozikba, az észak-amerikai bemutatóra december 29-én került sor, míg Magyarországon 2007. március 8-ától volt látható. Többen hangsúlyozzák azonban, hogy egy olyan alkotásról van szó, ahol még határozottabban ajánlott az eredeti hanggal való megtekintés.

Az alvilág királyának lánya egy napon a fenti világra lett kíváncsi. A felszínre szökött, ahol azonban a nap fénye elfeledtette vele emlékeit. A hercegnő végül elveszett és meghalt, gyászba borítva ezzel az alvilágot, a király azonban azóta is hiszi, hogy egy nap visszatér a lánya, ha más valaki testében is. 1944-ben járunk, a polgárháború utáni, a Franco uralma alatti Spanyolországban. Ofelia (Ivana Baquero) szeret a tündérmesék világába mélyedni, utazása során is így jár el, amikor várandós anyjával, Carmennel (Ariadna Gil) az új mostohaapjához, Vidal kapitányhoz (Sergi López) tartanak, aki egy vidéki malomnál állomásozik, ahol a gerillák leverésére kapott parancsának tesz eleget. Ofelia hamarosan egy, a házhoz közel található labirintusra lesz figyelmes, ahová nappal nem, de az éjjel egy tündér hívására bemerészkedik. Itt találkozik a Faunnal (Doug Jones), aki elmondja neki, hogy könnnyen elképzelhető, hogy ő az alvilág királyának elveszett lánya. Ahhoz azonban, hogy ez bizonyosságot nyerjen, Ofeliának három próbát kell kiálnia, melyeket a Faun szigorú utasításai szerint kell végrehajtania. A lány nekilát, hogy származásának fantasztikus valójáról bizonyosságot nyerjen, és nem mellékesen megszabaduljon a kegyetlen földi világ gyötrelmeitől, melyeknek egyik fő okozója Vidal, aki szörnyű módszerekkel igyekszik ellátni hadi kötelezettségeit.

Szerintem a hangulat az, ami ilyen magaslatokba emelte a film megítélését. A szín és képvilág, a főszereplő és a többi karakter, na meg a fantasy-szál mind-mind szerethetővé lesznek, az pedig, hogy nem egy újabb amerikai tömegcikkel van dolgunk, már az első perctől érezhető, ez pedig határozottan pozitívumként hat a műre. Szóval nagyon ajánlom, nem csodákat kell várni, hanem egy jó szórakozás reményében kell nekikezdeni, szerintem senki nem fog csalódni, csak aki az elejétől szkeptikus. Engem megfogott!

Midnight in Paris – Éjfélkor Párizsban (2011)

Álmodoztál már arról, hogy a múltban mennyivel jobban éreznéd magad? Mennyivel békésebb és könnyebb lenne minden, ha nem ebben a felgyorsult, zajos világban kellene élned? Ez a film erről szól, hősünk éppen erről ábrándozik, van azonban az ő és a mi esetünk között egy lényeges különbség: az ő álma valóra válik. Woody Allen 2011-es filmje, melyet a 2011-es cannes-i filmfesztivál megnyitójaként választottak, idén a legjobb kilenc között az Oscar-díjért is versenyre kél, szerintem meglehetősen jó esélyekkel. Könnyed, mégis rendkívül egyedi és szórakoztató vígjátékról van szó.

A történet napjainkban játszódik, amikor Gil (Owen Wilson) és Inez (Rachel McAdams), nem sokkal a házasság előtt, üzleti okok miatt Párizsba utaznak Inez szüleivel. Gil jól kereső forgatókönyvíró, valódi álma azonban, hogy befejezze az akkorra már négyszáz oldal környékén járó regényét. Sajnos azonban alkotói válságban szenved, Párizs viszont, úgy látja kedvező hatással lehet rá. Egy este, amikor Inezzel és annak két barátjával szórakozik, kicsit többet iszik a kelleténél, és ha nem is részegen, de meglehetősen jó hangulatban búcsúzik el a társaságtól, mondván, ő már szeretne nyugovóra térni. Egyedül indul haza, gyalog, vállalva az esélyét Inez nem alaptalanul kijelentett intelmének, hogy el fog tévedni. Így is jár, és nemsokára egy lépcsőn üldögélve próbálja összeszedni gondolatait. Az óra mindeközben éjfélt üt és egy régi autó áll meg előtte, szórakozni invitáló emberekkel tele. Gil végül is beszáll, ami pedig ezután következik az a megvalósult álma, 1920-ban találja magát, álmai aranykorában, olyan emberekkel körülvéve, mint Hemingway (Corey Stoll) és Pablo Picasso (Marcial Di Fonzo Bo). Később, miután sikeresen hazakerül saját idejébe, a következő éjfélkor ismét ellátogat a rejtélyes lépcsőhöz, hogy ihletet szerezzen könyvéhez és végre ő is jól érezze magát.

A film arról próbál mesélni, mennyire fontos is, hogy ne a múltról álmodozzunk és ne más esélyekre vágyjunk, hanem, hogy ragadjuk meg azokat a lehetőségeket amik megadatottak és tegyük olyanná jövőnket, mi magunk, amilyenné szeretnénk. Fantasztikusak voltak a helyszínek, a film hangulata és egyszerűsége, mindez ilyen minőségben tálalva. Párizs legszebb arcát pedig mindig felüdülés látni.

Your Highness – Király! (2011)

Hatalmas szereplőgárdával állunk szemben! Kezdem két főszereplőnkkel, Danny McBridge-el, akit  láthattunk már – csak, hogy az ismertebbeket említsem – A pancser harcművész, Az ananász expressz, A trópusi vihar, vagy Az egyszer fent, …inkább lent c. filmekben is! A srác tényleg kiválóan hozza a formát – sokszor nagyon hasonló karakterekben -, és had ne mondjam, most is remekelt. Méltó párja a szintén feltörekvő tehetség, aki legalább olyannyira bizonyított már, James Franco, a Pókember filmek egyik fontos karaktere, vagy a 127 óra sztárja, de most már, így 2012-ben elmondhatjuk A majmok bolygója: Lázadás egyik főszereplője is. És akkor tartozom még egy névvel – az én szememben A névvel -, méghozzá Natalie Portmanével, aki a Leon a profi, a Star wars egyik trilógiája, de a V mint vérbosszú és – elfogult vagyok -, 2011 legjobb filmjének, de a legjobb női alakítás díjnak biztosan birtokosa, a Fekete hattyú főszereplője is lett. Így a kicsit hosszúra nyúlt felvezetés után jöjjön röviden a történet:

Adott egy középkorra emlékeztető időkép, egy királyi udvar, királlyal, udvari bolonddal (Rasmus Hardiker) és persze a király fiaival, Thadeousszal, akinek mindene a lustasága és megannyi ellenszenves tulajdonsága, és Fabiousszal (James Franco), aki igazi hős, szörnyek fejét hozza haza, imádja a népe, és a végtelenségig ártatlan és jóhiszemű. Fabious éppen egyik kalandjából érkezik haza új, bájos szerelmével (Zooey Deschanel), amikor is felbukkan a gonosz varázsló, Leezar (Justin Theroux), és elrabolja (visszarabolja) szerelmét. Mit lehet tenni, a két testvér, egy kevés hű katonával útra indul – ki, mekkora lelkesedéssel – , hogy visszaszerezzék a lányt és megöljék az ellenséget. Kalandjaik során találkoznak a gyönyörű, de harcias Isabellel (Natalie Portman), akivel közös érdekeik úgy hozzák, hogy együtt folytassák útjukat. Láthatunk félig meztelen erdei lányokat, szörnyeket és varázslatos tárgyakat, tapasztalhatunk fordulatokat és hasfájdítóan nevettető poénokat.

Összegzésként tehát annyit, hogy egy igazán jól sikerült filmmel van dolgunk, olyan színészekkel, akik már belopták magukat a nézők szívébe és ezúttal sem adták lejjebb a mércét. Külön pont ezért a rendezőnek, David Gordon Green-nek (Ananász Expressz), aki alkotott valami megszokottat, de mégsem elcsépeltet, ellenben kiemelkedőt. Nézzétek meg a filmet!